Interessiert (BEFEJEZETT)

- Igen, ez nálam nagy fejlődésnek számított... A hosszas elbeszélgetés sosem volt az én műfajom. Mindig csak hallgattam, ahogy mások beszéltek hozzám, én pedig csak bólogattam. Ehhez képest, amikor abban a pillanatban voltam, hirtelen, egy normális ”flörtölős” lány lettem. Utána, és most sem tudnám megmagyarázni. Ilyenkor az ember kifordul magából, és olyanokat tesz, amit máskor soha. Nekem ez a közvetlen beszélgetés volt a furcsa. Neki pedig más... Meg tudom érteni azokat, akiknek nem tetszik az, amit én imádok. Efféle esetekben rájuk hagyom, de ő cseppet sem volt ilyen elfogadó. Mindenkire ráerőszakolta a saját ízlését, amíg az illető nem mosolygott a hülyeségeire... Talán az volt az első alkalom, hogy azt csinálhattam, amit akartam, és az új dolgoktól megmámorosodva, belevágtam életem”Fő” művébe. Nem képzeltem semmit, ami hozzá fogható, annyira modernnek szántam, mint az új érzés, ami átjárt. Tudom, hogy azt hiszi túlzok, (elő is fordulhat) de nekem ez...

A verőfényes napsütést most Em el sem tudta volna képzelni. Mindent beborított a sötétség. A tompa homályba borult szoba, csupán egy embernek nyújtott vigaszt, és megnyugvást. Emelie Schneidernek. Ez csak egy ugyanolyan átvirrasztott éjszaka volt, mint a többi. A lány már szinte teljesen megszokta, hogy éjjel dolgozik, nappal pedig alszik. Az ilyen ”vámpíroknak” pedig, elég szűk a baráti körük. Emnek személy szerint ez egy embert jelentett, Adelt. Igaz, előfordult, hogy napokig nem is látták egymást, pedig ugyanabban a lakásban éltek. Ilyenkor Em, nem is beszélt senkivel, csupán a ház kutyájával. Theodor volt a legbékésebb eb Emelie világában. Nem mintha sok kutyát ismert volna... Thed, husky volt, és elég nagy termetű, ezért amikor a két lányhoz került, el is kellett költözniük, de nem bánták meg. Így, egy beltéri, 6x6-os kutya ketrecben tárolták, legalábbis azt kellene. Ehhez képest, napi 23 órában szabadon kóborol a házban. - Huhh... - fújta ki magát...

- Tudja... szinte teljesen el voltam zárva a külvilágtól. Tulajdon képen azt sem tudtam, hogy milyen hónap van. Nem is beszélve a falon porosodó naptáramról... Bár, ez kicsit sem zavart, sőt. Ami azt illeti, nem szeretek emberek között lenni, de amikor már ott állok, beszélgetve velük, jól érzem magam. Igen, igen, elég furcsa vagyok... - ... - Téved. Én szeretek ilyen lenni, amilyen vagyok. Nagyon is! Ezeket a sorokat azért szoktam mondani, mert tudom, hogy mire gondolnak a velem beszélő emberek... Nem is baj, ez is egy jó tulajdonság nem? Az ember ismeret. Mondjuk, én nem szoktam magamat értékelgetni... Az, hogy én milyen vagyok, az sosem számított, csak mások. Talán ez a fő oka annak, hogy ilyen ”antiszociális” vagyok. Legalábbis ezt hittem, nagyon sokáig, aztán... Na, de beszéljünk akkor róla . Nem, nem az történt amire gondol. Nem ő volt az első, aki arra volt kíváncsi, hogy én milyen vagyok. Csak a saját dolgai érdekelték. Hihetetlen, hogy egy atombom...

       Andre megint elbambult, de csupán pár másodpercig. Ezeket a pillanatokat azonban háromszor hosszabban élte meg. A teljes nyugalom állapotában, nem volt gondja semmire, csak ő, és az üresség. Nem volt éppen egy konferencián, ahol interjút adtak a sajtósoknak, nem kellett bugyuta kérdésekre válaszolna, és nem ült egy olyan kényelmetlen székben, ami összenyomta az összes szervét. Aztán persze az érzés elszállt, és ő ismét a sajtótájékoztatón volt. - És milyenek voltak az ételek Rióban? - kiáltott fel egy fiatal, csinos lány a tömegből. Andy figyelme egyből rá összpontosult. Részeben bosszús volt rá, amiért miatta ért véget a kellemes bambulása, viszont fel is keltette az érdeklődését. Ilyenkor minden egyes porcikáját felmérte, mint minden férfi. - Igazság szerint, komoly diétára fogtak minket, ezért nem nagyon kóstolhattuk meg a helyi ételeket – válaszolt Mats higgadtan. - Ez nem teljesen igaz! - vágott közbe Andy, teljesen elfelejtkezve a...

-…? - Hogy, hogyan is történt? Hmm... Ez elég hosszú történet. Tudja, akkoriban nem sok dolog érdekelt. Éltem a saját kis életemet, begubózva a világomba. Aztán ő egy határozott mozdulattal kirángatott a valóéletbe. Abban a hitben éltem, hogy én is a laptopom a jövőm. Mivel programozással, animálással, és konfigurálással foglalkozom, úgy tudok dolgozni, hogy ki sem kell moccannom a szobámból, máris a munkámat végzem. Akár hiszi, akár nem ez a világ legkényelmesebb munkája. Még a fizetés is elég vastag. Minden gyk ilyen melóról álmodozik. A mindennapjaimat csak a lakótársam színesítette, meg persze ő tartott életben. Minden nap bevásárolt, mosott, főzött, takarított. Emellett egyetemre járt, és egy közeli kávézóban felszolgált. Így visszagondolva, én voltam a lehető leglustább, leghaszontalanabb lakótárs. - …? - Hogy bánom-e? Dehogy, soha egy percre sem bántam meg. Eleinte persze furcsa volt... Nem értettem, hogy miért is csinálok, aztán amikor valami hi...