Kilencedik Fejezet - Emelie - Ma sem sikerült?

Eddig egész életében az volt a legjobb repülőútja. Legalábbis így érezte. Az egyetemista könnyedsége, és őszintesége levette a lábáról. Folyamatosan új, butábbnál, butább témákat hozott elő, amiket Em jószerivel nem nagyon tudott mire vélni.
- Tehát, kérdés. Eddig hány csigához értél hozzá?
- Hogy mi? - nevetett a lány.
- Én kb. húszhoz.
- Hát talán 8-9-hez? Fogalmam sincs.
- Pedig a csigák nyálkásak, egy ideig nem felejted el, hogy hozzájuk értél... - vicsorgott undorodva.
- Na jó, szerintem jobb ha én kérdezlek, mint fordítva! Hogy ismerted meg Andyt?
- Huh... Őszintén? Fogalmam sincs... - motyogta, majd az óráját kezdte piszkálni.
- Ez érdekes... - válaszolta Em, de közben magát ostorozta, amiért akaratlanul is őt hozta szóba.
Ekkor vették csak észre, a gép ereszkedni kezdett.
- Máris megérkeztünk? - kérdezte Arth.
Ami azt illeti nagyon gyorsan elszállt az idő, főleg azért is, amit mindig mondanak, a visszaút sokkal gyorsabb.
Mind a ketten leszálltak a repülőről, majd a hangárhoz igyekeztek. A terminál közepén megállva a férfi elkezdett reszketni.
- Fázol? - mondta a programozó, majd előhúzott a táskájából egy League of Legends-es pulcsit, ami felnőtt férfiakra volt méretezve.
- Hát ilyen se volt még, hogy egy lány adott nekem pulcsit... - nevetett az orvostanonc.
- Nyugodj meg, én sem adtam még... de hát aki egy szál pólóban utazik egy másik országba...- vigyorodott el. - Figyelj, tudom, hogy ma ismertelek csak meg, de aludj nálunk, addig se kell feleslegesen költekezned. Mellesleg szerintem nem egy emberrablóalkatnak nézek ki...
- Nagyon kedves, de nincs rá szükségem...
- Na, legalább addig sem unatkoznál... - kérlelte Emelie, aki igazából nemleges válaszra várt, de amikor Arthur igent mondott, le kellett tennie a nyugodt éjszakáról...
Adel, már reggel megkérte a taxist, hogy menjen ki a lány elé, azonban az időpont változtatás miatt, nem a reggeli férfi vezette az autót.
- Szóval merre laksz?
- A lakótársammal a Glocksee strasseban éldegélünk, egy kék sarokházban, a harmadikon. Igen nem a legelőkelőbb hely, de közel van mindenhez...
- Hogy őszinte legyek, még sosem voltam Hannoverben... Nem túl szimpatikus hely...
- Sajnos én nem nagyon tudnálak körbevezetni, nem járok az utcára.
- Mi? Egész nap csak a házban vagy?
- I-igen... - húzta el szégyenlősen az „i”-t.
- Hogy-hogy?
- Elég antiszociális alkat vagyok. Nem szeretem az embereket...
- Hmm... Nem hiszek neked! Nem látszik, hogy bármi bajod lenne...
Erre Em, csak oldalra tudta fordítani a fejét, nem szolgálhatott normális válasszal... Most mondja azt, hogy: „Csak Andre valamiért felvidított, és az érzés még nem múlt el.” Nem találta helyesnek, mert nem hitt benne. Az egyetlen vágya az volt, hogy végre egyedül nézhesse újra az Agymenők összes évadát, és plátói ábrándokat tápláljon Sheldon iránt, miszerint őt biztos szeretné.
Közben a taxi megérkezett, és nem volt visszalépés. Em, egy idegen, huszonéves fiút vitt haza. Beléptek az előtérbe, ahol Arth rögtön a lifthez indult.
- Nem mükszik, vagy mi?
- De, csak rettenetesen lassú... - válaszolta a vendéglátó, majd felérve a 3/B lakásba, megnyomta a csengőt, mire egy másodperc alatt az ajtó ki is nyílt.
- Mi? Azt hittem Schürrlét hozod haza... - suhant ki köszönés nélkül Adel.
- Bemutatom Arthurt, Andre legjobb barátját... - lépett be a lakásba Em, de amikor a két jómadár nem követte hátra nézett. A lány, tágra nyílt szemekkel állt az ajtóban, ahogy Arth a haját túrva, próbált valami értelmeset kinyögni. Mindketten megvakulva a lila ködtől, le sem tudták mozdítani tekintetüket a másikról, mintha egy örök farkasszemnézés lett volna.
Emelie szemében újra megcsillant a remény, miszerint lakótársa lefoglalja a vendégét.
- Szóljatok, ha kellek... - kiabált a szobájából, ahová A nyakába ugró Thedet is bevonszolta. Persze válasz nem érkezett. A lány maga előtt látta a nappaliban játszódó eseményeket. Adel előveszi a szokásos szende kislány formáját, Arthur meg játssza a menő palit... Ezzel nem is volt problémája, hiszen így nyugodtan tudta nézni Theodorral a Big bang theoryt.
A jövendőbeli pár dolgai idővel egyre jobban kezdtek alakulni. Amikor Em rágcsáért ment, még csak közel ültek, de amikor már az üdítőért ugrott elő a zugából, már fogták egymás kezét... Persze a kis gémer nem akart leskelődni, de nem lát az ember minden nap négy méterre tőle szerelmet kibontakozni. Amint bevonultak Adel szobájába, Em is kisebb figyelmet fordított rájuk, és az izgalom lassú elpárolgásával, álomba is merült. Kivételesen sikerült időben lefeküdnie, vagyis nem volt éjjeli bagoly. Éjszakánként az agya teljesen kikapcsolt, és bármilyen álom nélkül tudott pihenni, azonban ez nem egy átlagos estének bizonyult, egyszer csak megszólalt a csengő, ami rögtön felébresztette.
- Ki lehet az ilyenkor? - mormolta félálomban, majd ránézett az órára, ami 05:13-at mutatott. Kisétált a nappalin keresztül az ajtóig, amit komótosan kinyitott.
A bejárat előtt Andyt pillantotta meg, lihegve, mert valószínűleg felfutott a lépcsőn. Em tátott szájjal bámult rá, ugyanis elképzelhetetlennek tartotta, hogy reggel ötkor a világbajnok álljon előtte, még belesem gondolt egy kósza pillanatra se.
- Szia! - üdvözölte Andre, a könyökét a falnak támasztva, mire Emelie csak ennyit felelt:
- Úgy tűnik ma sem sikerül nyolckor kelnem...