Negyedik Fejezet - Emelie - Itt az idő!




    - Biztos, hogy elmenjek? - kérdezgette Adelt.
    -Ne vacakolj már! Nézd az alapokat...! Legalább gennyesre keresed magad. Annyit meg kibírsz, hogy repülőre szállsz, elmész, és holnapra már itthon is leszel! Ne aggodalmaskodj már!
    - Nem a pénzről van szó...
    - Tudom, hogy nem szeretsz emberekkel lenni, főleg nem összezárva, de vigyél zenét, vagy valamit!
    - Tudod mit? Megcsinálom! Király vagyok! Maximum, majd a gép leghátsóbb sarkába kérek jegyet, és ennyi! - lelkesítette magát reggel Em, de az órák elteltével, már a bátorsága is elillant. Nyolc körül a lakótárs elment az óráira, ő pedig kettesben maradt Theodorral. Ez volt az egyetlen, ami el tudta vonni a figyelmét, ezért teljes profizmussal zárta el a ketrecébe.
    -Itt az idő... El kell indulnom – szorította ökölbe a kezét.
    Thed szájából biztató szavakat képzelt maga mellé, ami segített neki kilépni az ajtón. Belépett a szürke csempével borított lépcsőházba, ahonnan már érezni lehetett a füllesztő meleg jeleit. Kitárta az üvegajtót, és az utca minden illata, melege, és hangja egyszerre érte. Már ő sem tudta pontosan, mióta nem volt friss levegőn... Persze, magával a kint léttel nem volt problémája, csak a rá tornyosuló elvárásokkal, és előítéletekkel. Ahogy a metrón minden plázacica megbámulja, vagy ahogy megbotlik az utcán, és minden szem rászegeződik.
    Most csak pár métert kellett sétálnia, mert a taxi már megérkezett. Beült, és maga mellé húzta a bőröndjét.
    Adel, amikor értesítette a sofőrt, kiemelte:
    - Kérem NE beszéljen hozzá, csak szó nélkül hajtson a reptérig!
    A taxis betartotta az intelmet, mert enyhén háborodottnak nézte Emeliet. Egy meggondolatlan mozdulat, vagy gyors kanyar nélkül értek el a repülőtérre, ahol Em pontosan fizette ki a sofőrt, majd szó nélkül kiszállt. Pár másodpercig gondolkozott, majd eszébe jutott, hogy illene megköszönni a fuvart, de mire visszafordult, a taxi már kihajtott a főútra... Em megrázta a fejét, majd beballagott az épületbe, ahol minden tömve volt emberekkel.
    - Igaz is, hiszen augusztus van... Mindenki nyaral – motyogta.
    Az embertömeg egységesen vékony ruhákat viselt, ellentétben Emelievel, aki kora-tavaszi öltözéket húzott magára. Hosszú szürke csőnadrágot, és a kedvenc, agyonnyűtt ujjatlan ingét.
    Előre ment az információs pulthoz, ahol nem is kellett várnia, ugyanis nem állt előtte senki.
    - J-jónapot! Emelie Schneider névre szeretnék egy repülőjegyet Londonba.
    - Emelie Schneider?
    - Igen!
    - Már foglaltak magának egy jegyet az első osztályra. A 9:40-es gépre.
    - Az nem lehet! - csodálkozott.
    - Öhm elnézést, lehet, hogy összekevertem valakivel. A megjegyzés szerint üzleti út, a NFL számlájára. Várjon csak! Hiszen még a fényképét is csatolták! Nézze! - fordította el a kijelzőt, amin Em képe villogott. Az a fotó volt, ami nyilvánosan jelent meg a honlapján.
    - Ó, bocsánat! Tudja ritkán szoktam repülővel utazni... - mentegetőzött a lány, és megvakarta a tarkóját, mire a pultos nő csak fintorgott egyet, majd átadta a jegyet.
    Emelie átsétált a várón, és felment a személyszállító buszra, ami egyenesen a géphez vitte. Mielőtt felszállt volna a repülőre, kihasználva az utolsó pillanatokat, gyorsan a telefonjához nyúlt.
    A lány mobiljával a kezében sétált fel a gép elejébe, ahol bőrgarnitúrás fotelek várták, amiken csak pár ember ült. Nem is beszélve a megnyugtató csendről.
    **KÉRJÜK KACSOLJÁK KI ELEKTROMOS KÉSZÜLÉKEIKET**
    Emelie felrakta a mikrofonos headsetét, amit persze mindenki megbámult volna a turista osztályon, itt viszont csak egy idős kínai férfi fordított átlagosnál nagyobb figyelmet a lányra.
    A zene átjárta a lány testét, ezért ügyet sem vettet rá, hogy a repülő, már felemelkedett a földről.
    Nyugodt volt. Végre nem zavarta az emberek tekintete, se az, hogy vajon kivel is beszélgetett olyan felszabadítóan. Úgy gondolta, még ha egy szellemmel is beszélt, legjobb barátjává fogadja. Bár, attól még, hogy valaki szót tudott érteni vele, meg sem fordult a fejében, hogy emiatt többet járjon utcára, sőt... Az eddigi élmény ugyan nem volt kibírhatatlan, a tömör emberi légkör mégis kellemetlen érzést generált benne.
    A repülőút gyorsan véget ért, így alig volt ideje kiélvezni a pillanatot, már is a repülő lépcsőjénél találta magát. Ismét felszállt a buszra, ami a hangárhoz vitte. Az emberek ismét felfigyeltek rá, ugyanis az út alatt a Headset egy vörös foltot hagyott az arcán.
    Kisétált a váróba, ahol egy kisebb csoportosulás állta útját.
    - Biztos valami idióta híresség – mormolta gúnyosan, majd próbálta át tuszkolni magát a tumultuson. Mikor már meglátta a kijáratot egyszer csak egy, a tömegből leszakadó kar nyúlt utána. A kéz érintésétől Em lélegzete elállt, és átjárta a hideg ijedtség. Már évek teltek el azóta, hogy utoljára idegen emberek érintették volna meg. Persze Adel ez alól kivétel volt...
    Felfordította az arcát és a kar elengedte. A lány előtt egy magas, tipikus német férfi állt. Izmos felsőtesttel, villogó szőke hajjal, és kék szemekkel. Az idegen a kezében lévő kartonlapra nézett, és Em követte a tekintetét.
    * EMELIE SCHNEIDER * Ez állt kurta betűkkel a kis táblán.
    - Maga bizonyára Emelie, igaz? - kérdezte a férfi, mire Em szó nélkül, csak lassan, a kezét tudta nyújtani. - Andre Schürrle!

0 megjegyzés: